Meglátom, figyel!
Elmondja, mit szavakkal nem lehet.
Elmondja, hogy elismer, elmondja, hogy szeret.
Bár nem gondolnám, lelkem érzi, ez az a tekintet….
Ősi erő dolgozik legbelül, nem mondhatnak mindent el szavak.
Dolgozik a tekintet és a csend marad!
Lásd meg és figyeld! Fogadd el és érezd át, mert
A tekintetnek ereje van, a tekintet felold.
Szülővé válva óriási lecke elé állít bennünket az élet. A fogantatás pillanatától kezdve felelősséggel tartozunk egy életért. Óriási felelősséggel. Főként a mi vállunkon a teher, hogy milyen utat mutatunk, mit engedünk kihozni gyermekünknek a saját életéből. Vagy éppen miben gátoljuk meg.
Igen, az élet legnagyobb ajándékát adtuk. De ne felejtsük el, ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy visszaéljünk szülői szerepkörünkkel.
Támogassuk gyermekeink előre haladását. Egyengessük útjukat, saját adottságaihoz mérten. Ne nyomjuk el személyiségüket. Természetesen a „mi” gyerekünk. De nem a miénk! Ő saját maga, a saját kis lényével, vágyaival, egyéniségével.
Ne akarjunk önmegvalósítani az Ő kárára. Ne akarjuk vele megvalósíttatni, amiről úgy gondoljuk, a mi életünkből hiányzik. Ami nekünk nem adatott meg, nem az ő feladata elérni.
Törődjünk és szeressünk!
Ne csak külön az egyiket vagy a másikat. Így együtt, összekötve a két érzést, cselekvést.
Ha azt gondoljuk, szép ruhákban járatjuk, etetjük, beíratjuk egy jó iskolába és ezzel megtettünk mindent, tévedünk! Ne trenírozzunk, szeressünk! Hallgassuk meg, ha valami bántja! Vigasztaljuk meg! És saját felnőtt szerepkörünket levetkőzve, merjünk leguggolni, ne csak fentről, az uralkodói magasságból kommunikáljunk vele.
Hiszen a beszélgetések, játékok, nevetések, amik igazán fontosak. Kell a bázis, egy erős alap. Alap nélkül egy ház is összedől, épülhet bármilyen első osztályú alapanyagból.
Miért várjuk el akkor, hogy ha egy gyermeknek csak a szükségleteire figyelünk, ha csak törődünk vele, kiegyensúlyozott legyen?
Mutassunk példát, minőségi életre sarkalljuk. Tanítsuk meg észrevenni a szemmel nem látható dolgokat. Hogy általában sokkal több van a dolgok mögött, mint azt elsőre gondolnánk...
Belefogunk valamibe. Az univerzum támogatásával haladunk a megvalósítás útján. Csalódottak vagyunk, ha a számunkra fontos emberek, a körülöttünk lévők szinte észre sem veszik cselekedeteinket. Szinte láthatatlanok vagyunk számukra! Mintha nem léteznénk, nem cselekednénk.
Ez a helyzet is egyfajta edzés, egy gyakorlatsor, aminek végrehajtása erősíti a saját magunkba és cselekedeteinkbe vetett hitünket.
Nem vagyunk láthatatlanok! Te sem vagy az, én sem vagyok az, senki sem az! Csupán arról van szó, hogy a mindennapok megélése, a személyes értékrendek különbsége miatt gondoljuk magunkat láthatatlannak. Mások vagyunk, másként élünk, gondolkozunk, létezünk.
Igen is vegyük észre ezeket a történéseket, ne térjünk ki előlük, éljük meg őket. Ne folytassunk struccpolitikát. Tudatosítsuk magunkban, hogy vannak emberek, akik számára láthatatlanok vagyunk, de ez nem baj. Sőt, óriási hitformáló ereje van, ha észre tudjuk venni és fel tudjuk dolgozni ezeket a helyzeteket.
Menjünk tovább az úton! Minden eseményből hasznosítsuk, ami számunkra hasznosítható. A többit dobjuk ki. Hagyjuk meg másoknak is a választás lehetőségét, ne ítélkezzünk felettük!
...és higgyünk, rendületlenül! Higgyünk, hogy haladhassunk tovább!
Motoszkál legbelül valami, nem hagy nyugodni; felrémlik egy cél előttünk, fojtogatóan erős vágyat érzünk, cselekednénk… Másként szeretnénk csinálni, mások szeretnénk lenni. Önmegvalósításra vágyunk, arra, hogy ne robot üzemmódban teljenek napjaink, hanem valós értéket képviselhessünk…
Ugye ismerős érzések ezek?
És mi történik ilyenkor általában? Bekapcsolnak a tanult viselkedésmintáink, meghallunk pár „segítő” szándékú megjegyzést. Ezek annyira meghatározóak, hogy rögtön magunkévá is tesszük őket. Mantráinkká válnak. Legyintve éljük tovább mindennapjainkat: „Nekem ez úgysem fog sikerülni!” felkiáltással.
Megnyugtatjuk magunkat. Jó minden, ahogyan van! Sajnos, a legtöbbször még a megvalósítási kísérlet előtt elbúcsúzunk vágyainktól. Mások is éltek, boldogultak, gondoljuk legbelül. És botorkálunk tovább, botorkálunk életünk országútján!
Ahelyett, hogy hinni kezdenénk saját magunkban. Elhinnénk, hogy képesek vagyunk küzdeni a vágyaink megvalósításáért.
Nem meglepő ez egyáltalán! Mik a társadalmilag elfogadott, elismerést kiváltó életutak?
Tanuljunk jól, szerezzünk jó jegyeket! Legyen egy jó munkánk! Nincs is ezzel semmi baj, hiszen a siker rendkívül fontos momentuma életünknek!
Biztos, hogy csak ez az egy út vezet a sikerhez? Nem ég ki az a gyerek, aki állandóan csak a jegyekért küzd? Nem ég ki később felnőttként, amikor a társadalom által jónak titulált munka szétforgácsolja?
Tanulni az ismeretekért, munkát vállalni hivatástudatból sokkal inkább gyümölcsöző megoldás lehetne, mint csak a fenti, megszokott mintákra törekedni.
Úgy gondolom, lehet és kell is ezt másként csinálni! Ha nyitott szemmel járunk, számos pozitív példát láthatunk. Csak éppen ott a mumus, a komfortzónánk, megspékelve a nagy mértékű megfelelési kényszerünkkel a külvilág felé. Ezek igen is akadályoznak bennünket, hogy a saját igényeink szerint alakítsuk sorsunkat!
Egyáltalán nem mindegy, hová vezet az a bizonyos országút. Hiszen egyszer megyünk végig rajta életünk során.
Hidd el, kedves Olvasó, tudom, miről beszélek. Én is az útkeresésem eredményeként érkeztem meg oda, ahol vagyok jelen pillanatban. Függetlenül attól, hogy számomra ez még korántsem a végállomást jelenti, állíthatom, hogy nagy ajándéka életemnek. Ajándék, amit mertem kibontani. Bár megvallom, egyáltalán nem volt könnyű! Tele voltam félelemmel, kétségekkel.
Sokszor én is a mantráimra hallgattam. Azóta már tudom nem érte meg halogatni. Az elvesztegetett idő is hasznos volt azonban, abból a szempontból mindenképpen, hogy most teljes elszántsággal tudok kiállni a jövőképemért. Tudom, mi az életutam, mert rátaláltam!
Soha nem késő lépni! Sőt ugrani! Akár szakadékot is!
Rendkívül hálás vagyok kedves mentoromnak, hogy a közös munkánk eredményeként ugrani mertem. Az Ő szavai akár iránytűként is szolgálhatnak: „Amikor merünk szakadékot ugrani és nem csak toporzékolunk körülötte, akkor ilyen és ehhez hasonló dolgok születnek!”
Minden embernek éreznie kell, mit jelent az Ő életében az, hogy „ilyen és ehhez hasonló dolog”! Biztos vagyok benne, van számos megvalósítatlan vágykép mindenkinek az életében.
Mi marad még hátra? Hagyd abba a toporzékolást: UGORJ!
Amikor egy megismerkedést követően eloszlik a rózsaszín köd és jönnek a mókuskerékben töltött hétköznapok, hajlamosak vagyunk feladni egy kapcsolatot. Mondván, már nincs szerelem, megszokás van csupán, nem érdemes tovább kitartani. Keressünk valami újat, valami perzselőbbet!
Természetesen ez tűnik a legkönnyebb megoldásnak. Mit csinálunk ilyenkor, amikor kilépünk egy kapcsolatból, mielőtt még elmélyülhetne? Nem figyelünk oda saját szükségleteinkre, nem tartjuk tiszteletben, hogy egy kapcsolat a folytonos adok-kapok folyamata és egy óriási lelki fejlődés is egyben. Amikor kiugrunk, idő előtt a saját fejlődésünknek szabunk gátat. Félbehagyunk, elmenekülünk...
Óriási jelentősége van a gyermekkorunkból magunkkal hozott mintáknak is. Tisztelték édesanyánkat, mint nőt? Elismerték-e édesapánkban a férfit? Gyengédséget vagy agressziót láttunk?
Megfigyelhető, hogy bizonyos személyiségtípusok rendszerint véget vetnek a kapcsolatnak, mielőtt az elmélyülhetne. Menekülnek ők, önmaguk és a másik elől, hiszen félnek kitárulkozni egy másik ember előtt teljes valójukban. Az is előfordul, amikor egymás mellett, hosszú évtizedeket megélt idős párokat látunk, hogy egyből rávágjuk: "Szerencséjük volt!" Úgy gondolom, sok esetben ez a szerencse valójában egy kőkemény munka hozománya, amit a kapcsolatukért végeztek. Nem engedték, hogy az idő megtépázza őket.
Nagyon fontos ápolni a kapcsolatot, nem csak az első fellángolás időszakában, hanem a hétköznapok során is. Azonban ezt nem tehetjük meg anélkül, hogy saját szükségleteinket ne tartanánk szem előtt. Hogyan ad másnak, aki magának nem képes?Igenis, tisztelni kell magunkat!
A másik rendkívül jelentős dolog: tiszteljük a másikat. Egyenrangú félként! Nem a gyermekünknek tekinteni. Meghagyni neki a saját problémáit, mert egy idő után, ha mi játsszuk a megmentő szerepét az a kapcsolatot negatívan fogja befolyásolni. Miért? Mert mindenkinek joga van a saját életéhez és annak problémáihoz. Ne akarjunk levenni terheket partnerünk válláról. Ezzel csak a kiszolgáltatottság érzését adjuk neki és tudat alatt alárendeltünkké tesszük.
Figyeljünk oda a másikra, halljuk meg, amit mond! Ne csak hallgassuk, értsük is meg, amit üzenni szeretne! Tartsuk tiszteletben céljait és támogassuk azok elérésében!
Amikor pedig gyermekek születnek, akkor sem szabad csak értük élni. Ez talán, a mai „mindent a gyerekekért” társadalmi felfogás szerint túl önző hozzáállásnak tűnik, de el kell gondolkozni ezen! Óriási terhet rakunk a gyerekek vállára is az által, ha mindenek felé helyezzük őket. Illetve a párkapcsolatnak minden esetben az első hely jár egy családban!
Érezni és meglátni kell azonban azt, melyik az a kapcsolat, aminek jövője van, mert ha két ember már nem tud mit mondani egymásnak, ha csak megszokásból vannak együtt, ha gátolják egymás lelki fejlődését, akkor érdemes végiggondolni, hogy talán az elengedés a legjobb mindkét fél számára.
A szeretet néha bizony fáj! Azonban, ha átpréseljük magunkat a fájdalmon és megéljük, elfogadjuk a jót is, egy igazán mély kapcsolatot kapunk cserébe. És megérkezünk életünk, kapcsolatunk következő állomására! Egy letisztult, nyitott, egymásra odafigyelő, kiegyensúlyozott, valóban közös életbe.
Gyakorló édesanyaként erősen foglalkoztat a gyermekeink életére, szülőként gyakorolt hatásunk. Hiszen rendkívül meghatározóak azok a minták, amiket tovább visznek gyermekeink.
Ebben a bejegyzésben, az apa-lánya kapcsolat területén szeretnék egy kicsit kalandozni.
Talán éppen saját és lányom női mivolta miatt foglalkoztat ez a téma.
Mit hordoz magában az apa-lánya kapcsolat minősége a születés pillanatától? Hogyan alakítja az életutat? Hercegnő vagy Hamupipőke szerepre jelöli-e a kislányt?
Összességében véve nagy jelentőséggel bír szüleink elfogadása, tisztelete. Amennyiben ez nincs jelen életünkben, blokkolja energiáinkat.
Általában elmondhatjuk, hogy az apához fűződő kapcsolatunk a munkánkban elért eredményeinket nagymértékben befolyásolja. Az apával való kapcsolatunk rányomja bélyegét a pályánkon elért eredményeinkre, a pénzhez való viszonyunkra. Fontos tehát a stabilitást meglelni!
A kislányok, későbbi felnőtt nők életében óriási jelentősége van az apa szerepének. Egy egészséges apa-lánya kapcsolatban alakulhat ki egy önmagát elfogadó, két lábbal a földön álló nő! Hiszen az apa az első férfi életünkben. Az Ő visszajelzései formálnak, alakítanak bennünket. És nem csak bennünket, hanem későbbi párkapcsolatainkat is megalapozza ez a viszony. Itt dől el, hogy milyennek látjuk magunkat, ha tükörbe nézünk.
Hajlamosak vagyunk az elraktározott történések, a megélt apakép hatására édesapánkhoz nagyon is hasonló személyiségű partnerhez kötni életünket.
Ezért fordulhat elő, hogy sokszor a rossz gyermekkori tapasztalatokat megélt kislányok – annak ellenére, hogy tudatosan tudják, nem lenne szabad – párválasztásuk során az édesapjuk tulajdonságait felvonultató pár mellett kötnek ki.Teszik ezt azért, mert a kislányként megélt viselkedésmintát és minden velejáróját ismerik. Gondolok itt elsősorban az agresszív apa kislányára, aki kiszolgáltatottá válik a párkapcsolatában. Sokszor verbális és fizikai erőszakot kell megélnie nap, mint nap. Vagy például az alkoholizmus is ilyen nehéz csomag, melyet felnőtt korában mégis sok nő újra a vállára vesz egy partner személyében.
És mit tehet az a kislány, aki nem apu kis hercegnője volt gyermekkorában? Aki tele van rossz megtapasztalásokkal… Fel kell oldania ezeket a konfliktusokat. A lélek nem felejt, de átírhatóak ezek az események. Van rá mód, hogy ne terheljék életünket, ne váljanak sorsszerűvé a gyermekkorunk megélései.
Óriási munka ez, de mindenkinek joga van egy egészséges, lelki békével megáldott élethez. Ha sikerül feloldanunk negatív élményeinket, akkor már utódainkat sem fogjuk terhelni velük.
Annyira meg akarunk felelni a társadalom elvárásainak, be akarjuk zsebelni az „illemtudó” minősítést, hogy végül háttérbe szorítjuk saját magunkat.
Nem tartjuk szem előtt a kérdést: Mi jó nekünk tulajdonképpen?
Amikor meg akarunk felelni másoknak, esélyünk van rá, hogy ez sikerül is. Mivel minden idegszálunkkal a megfelelésre törekszünk. Mit élünk át eközben mi, milyen lelki folyamatok zajlanak bennünk? Amikor számunkra valójában elfogadhatatlan álarcokat aggatunk magunkra, csupán az illem kedvéért?
Jó ez nekünk? Valójában nem, a lelkünk érzi is ezt és életünk hosszú évtizedei alatt rengeteg sebet ejtünk rajta. A legtöbb esetben észre sem vesszük ezeket a sebeket, egészen addig, amíg nem jelentkeznek valamilyen fizikai tünetként. Vagy már nem bírjuk tovább hordozni a saját lelkünknek okozott terheket és összeomlunk.
Nem divat befelé fordulni, csak rohanunk tovább egyik napból a másikba. Tesszük a dolgunkat, eközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni a befelé figyelésről, lelki szükségleteinkről.
Miért is szeretnénk annyira megfelelni a velünk szemben támasztott elvárásoknak? Egyszerűen ezt tanultuk, zsenge gyermekkorunk óta formálnak bennünket a bevett társadalmi viselkedésminták alkalmazására.
Önmagunk belső igazsága ellen vétkezünk azzal, amikor belekényszerítjük saját magunkat egy-egy viselkedésmintába, ami idegen tőlünk. Amikor magunkra erőltetünk egy nézetet, csak mert a többség véleménye abba az irányba húz. Amikor rászólunk a gyerekeinkre, megtörve önbecsülésüket, mert mások elvárásokat támasztanak velük szemben. Ráadásul a legtöbb esetben banális elvárásokat, azonban ahhoz elég súlyosak ezek az esetek, hogy örök életre szóló sérülést okozzanak a bimbódzó gyermeki lélekben.
Sajnos, sok helyen a mai napig tartja magát az a nézet, hogy milyen szülők vagyunk mi, ha felkínáljuk a választás lehetőségét utódainknak? Ha nem „neveljük” meg azt a gyereket! Egyszerűen csak hagyjuk kibontakozni.
A félreértések elkerülése végett, hozzá szeretném fűzni, nem a szélsőséges megnyilvánulásokat tartom elfogadhatónak. Úgy gondolom, felnőtteknek és gyerekeknek is nagyon fontos, hogy igenis legyen választási lehetőség. Ezzel együtt jár, hogy merjünk néha nemet is mondani!
Egyáltalán nem arra gondolok, hogy ne vegyünk figyelembe másokat! Legyünk asszertívak! Tanuljunk meg kiállni a saját érdekeinkért, véleményünkért. Anélkül, hogy másokat megbántanánk szavainkkal, cselekedeteinkkel!
Örökítsük ezt át gyerekeinkre is, hogy felesleges lelki béklyók nélkül indulhassanak az életben, válhassanak kiegyensúlyozott felnőtté! Valós önmagukká!
Kaptam egy házi feladatot, amit az önmegismerésem részeként el kellett készítenem.
Gondoltam, rendben, leülök, toll, papír megvan, nekilátok, mi sem lehet egyszerűbb? Gyorsan meglesz az!
Így szólt a feladat: Írj 10 gondolatmenetet, ki vagy Te valójában! Miben hiszel?
El is kezdtem………..és már az első pillanatokban rájöttem, hogy ez nem is annyira egyszerű. Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy edzés során az ember iszonyatosan könnyűnek ítél meg egy gyakorlatot, egészen addig, míg neki nem lát és végig nem csinálja! Nem akárhogyan! Teljes erőbedobással!
Bevillant, hogy írjak–e általánosságokat, amit szinte minden ember felsorol, amikor felteszik neki ezt a kérdést? Talán éppen azért, mert nem igen jellemző, hogy a saját személyiségünkkel foglalkoznánk! Vagy éppen vágyfelsorolást gyártunk, megfeledkezve a várt boldogsághoz, sikerességhez vezető hosszú, munkás útról.
Felismertem, hogy ez így nem fog menni! Mély levegő, nekilátni még egyszer és valójában elgondolkozni, mert úgy vélem, ebben benne kell lennie a célkitűzéseknek is, hogy mivé és kivé akarok én válni! Miben tudok hinni? Ha csak azt sorolnám, ami van, az már egy helyben toporgást jelentene…..számomra legalább is! Tehát létrehozok valamiféle elegyet a 10 gondolatommal.
Azt hiszem sikerült, ha nem is tökéletesre, de most már tudom, oda kell magunkat tenni, ha hasznos és értékes listát szeretnénk létrehozni.
Még valami, fontos, hogy józanul, saját magunkra szabva gondoljuk végig a listát. Hiszen vannak utak, amik nem a sajátunk. Ne azt írjuk össze, hogy mások minek szeretnének minket látni. Ne legyen irreális, személyiségünkre szabjuk! Amennyiben nagyon eltúlzott elvárásokat támasztunk nem fog motiválni bennünket.
Íme, megosztom Veled is Kedves Olvasó! Némi megjegyzéssel megfűszerezve:
10+1. Az eddigi pontokat összegyúrva, teljesítve egy boldog, sikeres életet élni!
Ne tévesszük szem elől a 10 pontunkat! Tegyünk kitűzött céljainkért! Ha erősen akarjuk, ha kellőképpen elszántak vagyunk, meg fogjuk találni az oda vezető utat. Sőt, általában az út talál ránk!
És Neked megvan már a 10 pontod?
