Elmúltak az ünnepek! Közeleg az új esztendő! Valami véget ért és valami közeleg. Hajlamosak vagyunk ilyenkor szürkében látni a világot.

Valóban nehéz az ünnepi fények elhalványulásával ismét tartalmat találni a szürke hétköznapokban.  Tartalmat kell keresnünk ott, ahol igen is van, csak észre kell vennünk. Meg kell látni az apró örömöket az életben, a kis dolgokban. Hiszen csak rajtunk áll, hogy tartalmasan élünk-e? Tudunk-e értékelni sokszor jelentéktelennek tűnő dolgokat, eseményeket?

Ne ragadjunk a múltban, az már elmúlt, most csak a jelen van és eseményei formálják jövőnket.

 „Lelj boldogságot a kis dolgokban. Ez nagyszerű lehetőség arra, hogy a boldogság észrevétlenül a hatalmába kerítsen.” Pam Brown

Óriási igazság tartalma van ennek az idézetnek. Sokszor nem is vesszük észre az értékes apróságokat. Kockáztatjuk ezzel, hogy elkerül bennünket a boldogság kék madara, ami pedig folyton ott repdes körülöttünk, csak éppen nem vesszük észre.

Ne zárjuk el magunkat a boldogságtól! Engedjük be a még oly csekélynek tűnő apróságokat is. Nem mindig az az érték, nem mindig az visz előre, ami óriási robajjal dübörög át napjainkon. Tudatosan törekedjünk lelki megérzéseinkre! Finomhangoljuk szenzorainkat! Fejlesszük személyiségünket, legyünk harmóniában önmagunkkal és ez által a világgal! Legyenek céljaink, ezek megvalósításáért tett lépéseink is értelmet adnak napjainknak.

Amennyiben dolgozunk önmagunkon, ki fog tágulni a nézőpontunk, más szemszögből is képesek leszünk látni. Egy teljesebb világot kapunk, ahol már a pici sem lesz jelentéktelen, ahol már nem csak az óriás lesz az úr!

Boldog, szemléletváltásban gazdag újesztendőt kívánok Nektek! Szeretettel!

Év végén, újévkor bevett szokás fogadalmat tenni. Tesszük ezt azért, mert megszokott. Tesszük azért is, mert valahogy ilyenkor annyira egyszerűnek érezzük a megvalósítást. Úgy érezzük, tiszta lappal indulunk. Tulajdonképpen könnyű ilyenkor az új év vállára pakolni vágyaink terhét.

Azt is sejtjük, hogy majd az újév első napjainak elmúlásával minden marad a régiben. A fogadalom elenyészik, és majd újra elővesszük következő szilveszterkor. Hogy újra megfogadjuk…

Miért van ez így? Én úgy gondolom azért, mert túl könnyű fogadalmat tenni. Elfeledkezünk róla, hogy megfogadni még édes kevés. A megvalósítás rajtunk áll. Általában ebbe törik bele a bicskánk.

Számos kérdésre kellene választ adni, mielőtt nekilátunk a listánk elkészítésének: Fel vagyunk-e készülve valóban a változásra? Tudunk-e mit kezdeni azzal az új helyzettel, amit életünkben a fogadalom megvalósulása okozna? Megértünk-e a vágy teljesülésére? Megteremtettük-e lelkünkben a táptalajt a változás elfogadására?

Többnyire az évszám eggyel több, de mi ugyanazok, ugyanolyanok maradunk. Először tehát a saját magunkban végbemenő változásokra, saját fejlődésünkre kellene törekednünk. Akarjuk ezt a fejlődést, mert ha felkészülten állunk a megvalósítandó céljaink elé, azok sokkal több energiával düböröghetnek a megvalósulás útján. Elérhetőbb közelségbe kerülnek a célok, hiszen saját fejlődésünkkel a megvalósulást is elősegítjük.

Írjunk egy listát, ami ne legyen túl távoli, túl extrém. Legyen harmóniában egyéniségünkkel. Ne legyen elrugaszkodott. És igen, írjuk le! Ezzel már sokkal többet teszünk, mintha csak mondogatjuk.

Legyünk készek a változásra, az újra! Fogadjuk el és fogadjuk be! Legyen tehát a cél egy érettebb személyiség. Ezzel elősegítjük az elérni kívánt dolgok megvalósulását is! Mondhatni, két legyet ütünk egy csapásra.

Hajrá hát, tollat és papírt elő! Kalandozásra fel vágyaink tengerén! Higgy a sikerben!

Megélni a mindennapokat, nem csak átvergődni rajtuk. Erre törekszem az utóbbi időben. Még mielőtt megijednétek, hogy magasröptű gondolatokkal foglak traktálni Benneteket, hadd áruljam el: szó sincs erről. Sőt, teljes mértékben a hétköznapok foglalkoztatnak. A maguk pőre valóságában. Az emberek érzései, a dolgok megélése mind-mind érdekfeszítőek számomra.

Változom, mert változni és tanulni akarok. Ezzel együtt jár egyfajta nyitottság. Ez a nyitottság tesz képessé arra, hogy meg szeretném látni és érteni a mögöttes tartalmakat. Igen, sokszor nem könnyű ez az út. Az ember mögött bezárulnak ajtók. Ne sajnáljuk eldobni az ajtókhoz tartozó kulcsokat. Hiszen helyettük óriási kapuk nyílnak. Már nem fog a pici kis ajtó hiányozni, mert látjuk a sokkal nagyobbat, a többet. Ne kapaszkodjunk körömvérzésig a múltba. Lépjünk tovább és minden le fog tisztulni. A gondolataink, az életünk szinte egy csapásra megváltozik.

Amikor elindultam ezen az úton, amin most járok, egy számomra nagyon kedves ismerősömmel történt beszélgetés kapcsán felvetődött az ötlet: Mi lenne, ha írnék? Írnék, de miről? Aztán beugrott, nincs mit túlgondolni, egyszerűen csak írjak az élet dolgairól. Ahogyan én látom. Ahogyan megélem.

A témák szinte szó szerint előttünk hevernek. Csak nem szabad átlépni felettük. Észre kell venni és észlelni kell az élet dolgait. Könnyen legyintünk sok érdekes dologra, ha nem próbálunk meg a felszín alá látni. Pedig ez egy nagyon élvezetes és színes elfoglaltság. Nem utolsó sorban önmagunkhoz és környezetünkhöz is közelebb kerülünk általa.

Csakhogy hajlamosak vagyunk túlmisztifikálni. Vagy éppen felszínesen meg- és elítélünk. Majd egy vállrándítással megyünk tovább. Inkább a mélyére kellene ásni a dolgoknak.

Tapasztalatból beszélek. Korábban hajlamos voltam hosszú időn keresztül rágódni eseményeken, kapcsolatokon. Ma már látom, nem volt értelme. Csak értékes energiákat fecséreltem.Hogy miért? Mert sohasem lehet értelme a belső világunkkal szembe menni. „Úgy viselkedni”… csak, mert elvárják! Megtenni dolgokat, szintén a környezetünk elvárásainak való megfelelési kényszer miatt.

Önazonosság és hitelesség. Ez a két fő vezér, ami nélkül nem lehetünk felszabadultak. Az élet pedig múzsa, megihlet és tanít, csak hagyjuk, hogy tanítson!

Olvasunk egy könyvet, fejezetről-fejezetre végigéljük a történetet. Majd a végére érve feltesszük a polcra, vagy éppen visszavisszük a könyvtárba. A történet bennünk marad, attól függően, mennyire érintet meg az adott írás, hat ránk. Valamit megváltoztat bennünk, de a könyv már nincs velünk nap, mint nap…

…akárcsak emberi kapcsolataink. Vannak, akik elkísérnek életünk bizonyos fejezetein keresztül. Majd elsodródunk egymás mellől. Már nem közös a történetünk, nincs több mondanivalónk a másiknak. Feltesszük ezeket a kapcsolatokat lelkünk könyvespolcára.

Miért szakadnak meg kapcsolatok? És miért vannak, amik tovább kísérnek bennünket?

Fejlődünk és „elfejlődünk” egymástól. Van, akivel együtt járjuk be a fejlődés útját, azonos az irány. És van olyan is, aki nem tart velünk, más irányt választ.

Emlékezzünk ezekre a kapcsolatokra szeretettel. Legyünk hálásak, mert életünk bizonyos szakaszában fontosak voltak. Mára már nem ugyanazok az emberek vagyunk, akik ismeretségünk idején. Bármilyen fájdalmas, előre nézzünk, ne hátra. Ne veszteségként éljük meg ezeket az elszakadásokat, hanem egyfajta leckeként gondoljunk rájuk. Ne engedjünk az érzésnek, ami gumikötélként a múltba próbál rántani bennünket.

Engedjük be az újat. Tanuljunk meg lezárni fejezeteket, újaknak teret engedve ez által.

Karácsony közeledtével előtérbe kerülnek emberi kapcsolataink. Jó esetben, ha nem havaz be bennünket teljes mértékben az ajándékok utáni hajsza őrülete. Ennek kapcsán elgondolkodtam a kapcsolataink, főleg a párkapcsolataink fázisain. Mi az, hogy jó kapcsolat? Van-e ilyen egyáltalán? Mennyit kell nekünk személy szerint tenni azért, hogy működjön a dolog?

Szeretettel osztom meg Veled, Kedves Olvasó:

Bizsergető érzés átélni egy kapcsolat kezdetét. Energiabombák robbanásának időszaka ez. Amikor még csak az őszinte vágy van a másik megismerése iránt. Vonzódunk, földöntúli, megmagyarázhatatlan energiákat adunk és kapunk. Tápláljuk az egymás iránti odaadást.

Jó esetben, ha őszintén akarunk belevonódni, még nincsenek játszmák. Hiszen a csodálatos rózsaszín köd von be mindent. Még önmagunkat adjuk, még nem félünk saját mumusainkat megmutatni a másiknak. Nem viselünk álarcokat.

Amikor alább hagy a kezdeti hév két dolog történhet. Vagy szétválunk, mert már belelátunk a másikba. Amit ott találunk, előfordulhat, hogy nem tetszik. El is feledkezünk arról, hogy a másikat nem véletlenül vonzottuk be. Éppen mi, éppen akkor és ott. Nem hiszek a véletlenekben. Az élet elénk sodor embereket, eseményeket, mert célja van velük. Tanítóink ők, ameddig arra hivatottak. Azonban a saját útjuk valószínűleg csak ideig-óráig fonódik össze a miénkkel.

Vannak, akik ezeket a pillanatnyi kapcsolatokat részesítik előnyben. Hányszor hallottam már: „Erre nekem nincs időm.” „Most ez nem fér bele az életembe.” És még számos hasonló mondatot olyanoktól, akiket akár hivatásos kiugróknak is hívhatnék. Akik nem mennek végig egy kapcsolat fejezetein. Az előszó után leteszik a könyvet. Miért? Mert félnek. Nem a másiktól, nem is a kapcsolattól. Saját maguktól! A közös történet kibontakozása riasztja el őket. Mert közben önmaguk rejtett tulajdonságai is felszínre kerülhetnek.

Ez a félelem óriási energiákat emészt fel. Azonban ezek az emberek már-már szakértőivé válnak a kifogásgyártásnak. Ahelyett, hogy vennének egy mély levegőt és előre lépnének, egy helyben toporognak tovább.

Merjük vállalni önmagunkat, ne féljünk lelkünk rejtett bugyrait is feltárni választottunk előtt. Fejlődünk, egymást húzva haladunk egyre feljebb és feljebb önismeretünk létrafokain.

Ne féljünk a hétköznapok egyhangúságától sem. A mai felgyorsult világban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindig minden pillanatnak „szólnia kell valamiről”. Elfelejtjük, az apró dolgokban is megtalálható a szépség. Csempésszünk bele egy kis izgalmat, másságot a mindennapokba. Néha elég egy mosoly, egy kedves szó, egy összepillantás és már nem is ugyanolyan az a nap. Figyeljünk, beszélgessünk és hallgassunk…

Formálhatjuk is a másikat, de nem erőszakossággal. Hanem tetteinkkel, szeretettel, elfogadással. És nem utolsó sorban hitelességünkkel.

Emlékezzünk csak, mi is a kapcsolat alapja? A folyamatos adok-kapok. Ha egészséges az egyensúly, nagy valószínűséggel a másik is a mi minőségünk szerint fog cselekedni. Teszi ezt azért, mivel akaratlanul is kihat rá viselkedésünk. Választottunk is arra az értékrendre fog törekedni, amire mi tetteinkkel sarkalljuk.

Elfogadunk és befogadunk. Tanulunk és tanítunk. Tesszük ezt önmagunkért és a másikért. A közös jövőnkért.

Nem csak karácsony táján, hanem az év 365 napján általában....

Életünk során többször előfordulhat, hogy más irányba indulunk el, mint a korábban megszokott. Amikor már nem ugyanarról szól a történetünk, mint korábban. Elképzelhető, hogy csekély változást okoz az új irány, de néha gyökeresen átalakul addigi világunk. Más kerül a középpontba, más válik fontossá. Egy felfedezetlen úton robogunk tovább.

Elkötelezzük magunkat emellett az út mellett. Mindennapjainkat is ennek az útválasztásnak a jegyében kormányozzuk. Az élet azonban folyton kísértésbe próbál vinni bennünket. Forgalmi akadályokkal tesztel. Szélviharként dobálja járművünket hol jobbra, hol balra.

Ilyenkor nagyon fontos, hol a fókuszunk? Megyünk-e tovább? Megingunk? Feladjuk? Csak mert piros lett a lámpa vagy útlezárás akadályozott.

Álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk el, mi a fontos? Mi a cél? Mindig lesznek olyan események, amik arra hivatottak, hogy összezavarjanak. Hogy letereljenek a helyes útról. Nem szabad ezekre figyelni! De igenis észre kell vennünk őket. Mire elérjük célunkat, sokszor már meg is feledkezünk az út során felbukkanó kátyúkról.  Ne hagyjuk tehát, hogy eltántorítsanak.

A fókuszunk csakis a célra irányuljon. A végrehajtás közben lévő történésekből vonjuk le a tanulságot. Még egy negatív helyzet, esemény is lehet hasznos. Sőt valójában az is! Ami az életünkben történik, mind épít, formál bennünket. Egyre profibb sofőrök leszünk általuk. 

Csak éppen a szemléletmódunkat kell átprogramoznunk, hogy mindig mindenből leszűrjük a számunkra hasznosítható tartalmakat.

Legyünk eltántoríthatatlanok! Szerezzünk minél több ismeretet az általunk kiválasztott témában. A tudás magabiztossá tesz! Megváltozik egy önmagában és elhatározásában hívő ember kisugárzása. Tudja, hogyan lehet elkerülni a dugókat az út során.

Mert már látni a célt, megvan a fókusz! És egyre profibban kormányozunk!

Kapjuk és adjuk is őket.

Hogy mik ezek? A kéretlen tanácsok…

Sokszor nem vesszük észre, hogy mit is szeretne a másik. Beszélgetünk valakivel, meghallgatjuk. Elképzelhető, hogy neki csak ennyire volna szüksége, hogy hallgassuk. Ne tovább, de mi már rázendítünk és osztjuk az „észt”… Kérte? Nem, valószínűleg még csak nem is utalt rá, de ez valahogy belénk rögzült.

És addig sem kell a saját kis csomagjainkban kutakodnunk. Inkább máséban turkálunk.

Óriási csapda ez! Hogy miért? Mert mindenkinek a saját problémája a féltve dédelgetett kis tulajdona. Mi meg oda állunk és pár huszárvágással elintézzük. Mintegy megfosztjuk a problémájától. Fel is dühítjük, magunkra is haragítjuk sok esetben a másikat ezzel a hozzáállásunkkal.

Lehet, hogy a probléma tényleg nem is olyan óriási. De a másiknak fontos, hogy a saját útján egyedül mehessen végig és lássa meg a megoldást. Nem vehetjük el más problémáját! Gondoljunk erre. Meg kell tanulni tiszteletben tartani a másik lelki síkját.

Inkább tegyük fel a kérdést: „Szeretnéd hallani a véleményemet? Vagy csak kibeszélni szeretted volna magadból?”

És ha igen a válasza, akkor se mindent tudó bölcs bagolyként zendítsünk rá, hanem csak mondjuk el, mi mit gondolunk a témáról.

Természetesen a másik oldalon kapjuk mi is ezeket a cukiságokat. Cukiságok egész tárházát képesek ránk zúdítani, ha hagyjuk… és itt van a nagyon fontos szempont! Ha hagyjuk…

Mert mit csinálok, ha hagyom? Kitárulkozom, teljes egészében a másik elé tárom a problémámat, vele együtt a bensőmet. Utána pedig legtöbbször jön a kattogás a véleménye hallatán. Valószínűleg én ezt nem akartam hallani, csak elmondani akartam. Tanácsot, na, azt már nem, köszönöm! Nem akartam én agyalni, csak beszélgetni.

Az is előfordul, hogy még nem vagyok azon a szinten, hogy elfogadjam a tanácsot, ami ráadásul legtöbb esetben szubjektív. És igen, lehet, hogy a másik sincs azon a szinten, hogy joga lenne osztogatni, pláne nem kéretlenül.

Csak éppen divat belemászni a másik életébe, érzéseibe. "Én aztán tudom" felkiáltással, majd én aztán megmondom hozzáállással mindent lehet!

Mások vagyunk, másként érzünk, más az életünk. Óriásiak a nézőpontbeli különbségek. Hiszen más a szemszög. A magunkkal hozott mintáink és életünk során begyűjtött történeteink sem azonosak. Még akkor is, ha mi is átéltük, megéltünk hasonlót. Azóta mi is fejlődtünk, a másik pedig nem azonos velünk!

Mi a módja, hogy felvértezzük magunkat ezek ellen a tanácsok ellen?

Kellenek a határok.

Legyenek határaink, hogy mikor, hol, kinek és legfőképpen mennyire tesszük magunkat pellengérre. A határok felállításával és tiszteletben tartásával elkerülhetőek ezek a sokszor sebző „jó” tanácsok is.

De ez már egy másik téma…

Elránt, visszarántom.

Elrántom, visszaránt.

Nem látom, ki van a kötél másik oldalán.

És megint elránt.

Valami azt súgja: Vissza kell rántanom!

Vissza tudom rántani?

Nem, mert inkább látni, megismerni akarom!

Jobban megnézem, ki van a kötél túloldalán?

És saját magam másik oldalát látom!

Vissza tudom rántani? Nem, mert nem akarom.

Már nem akarom...

Nem rángatom.

Elengedem a kötelet...

És hagyom, hagyom, hogy tanítson.

Másik felem által saját gyengeségeimet látom.

Önmagamat tanulom.

Kincs az idő, legfőképpen a sajátunk. Mégis fosztogatjuk, pazaroljuk. Kényelmes kis kibúvókat gyártunk, kifogásokat sorolunk fel, mondván: „Nekem erre nincs időm!”

Biztos? Régi közhely, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Azonban, mint a viccekben, a közhelyekben is rejlik némi igazság.

Érdemes beosztani az időnket, félre tenni a felesleges dolgokat. Hasznosan, tartalmasan eltölteni napjainkat. Ha igazán akarunk valamire időt szakítani, menni fog. Csak meg kell szabadulni a haszontalan elfoglaltságoktól. Átcsoportosítani az energiáinkat. Leszokni a halogatásról.

Az év utolsó napjaiban, amikor tartalékaink kezdenek kimerülni, a tennivalók pedig sűrűsödni, különösen fontos ez az átrendezés. Akár csak gondolatban, vegyük végig, hogyan telik egy napunk, és ha nyitottak vagyunk, egyből látni fogjuk, hol csúszik ki az irányítás és engedjük be napjaink ajtaján a kis komisz fosztogatókat.

Nagyon sok időrabló tevékenységet folytatunk. Észre sem vesszük és elszáll akár egy hét is anélkül, hogy tényleg valami értékessel töltöttük volna ki azt a 168 órát. Pedig ez rengeteg idő, főleg ahhoz, hogy semmiségekkel töltsük ki.

Tudom, sokszor nehéz megálljt parancsolni a megszokottnak. Benne vagyunk egy mókuskerékben, csináljuk, amiről úgy gondoljuk, hogy csinálnunk kell.

Úgy gondolom, mindannyian tisztában vagyunk vele, mik a mi kis mumusaink, időfosztogatóink. Szabaduljunk meg tőlük, adjunk helyet az igazán fontos, értékes tevékenységeknek és sokkal jobban fogjuk magunkat érezni!

„Az idő ingyen van, de megfizethetetlen. Nem birtokolhatod, de kihasználhatod. Nem tudod megtartani, de képes vagy kitölteni. Amit egyszer elvesztegettél, soha nem kaphatod vissza.”

                                                                                                                      Harvey Mackay

Megfogott az alábbi idézet: „Hűségesnek lenni nem azt jelenti, hogy régimódi vagy, hanem azt, hogy szereted, tiszteled és becsülöd azt az embert, aki melletted van.”

Ez így igaz! Azonban úgy gondolom, még ki lehet egészíteni néhány gondolattal. Mint például:

Tudom-e szeretni, tisztelni, becsülni önmagamat az adott társ oldalán? Mennyire vagyok én rendben? Hiszen a hűség vagy akár a hűtlenség is megmutatja, hol tartok én a lelki fejlődésem útján.

Miért gondolom így? Mert egy kapcsolat működésének a titka a folytonos adok-kapok egyensúlyában rejlik. Legalább is így kellene lennie. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy mi is szereplői vagyunk, nem csak a párunk. Ha csak a másikra fókuszálok és azért vagyok hűséges, mert az társadalmilag elvárt, az kevés.

Hűséges tudok-e maradni? Azért, mert nekem erre a kapcsolatra van szükségem. Azért, mert engem ez kielégít. Azért, mert tisztelnek, szeretnek, támogatnak ebben a kapcsolatban. Mert úgy lehetünk egy pár, hogy közben önmagam maradhatok. Nem rombolnak-e engem azok a kompromisszumok, amiket kötök?

Kell lennie mindkét fél számára egy saját magának fenntartott kis szigetnek. Ami csak az övé. Meg kell őrizni ezt a saját magunk számára kiépített kis helyet. Néha természetesen áthajózhatunk egymáshoz, de kell, hogy megmaradhasson a saját lényünk, egyéniségünk.

Adni és elfogadni is csak úgy tudok, ha önmagamban megtaláltam és fenntartom a harmóniát. Még valami... sokan vannak benne olyan kapcsolatban, ahol folyamatosan ők adnak. A másik a tőle lecsapolt szeretetből, energiákból táplálkozik. Vagy éppen fordítva, amikor valaki csak elvár, de semmit nem nyújt cserébe.

Ezek a kapcsolatok aztán egyszer csak kifulladnak. Az egyensúly hiánya miatt megszűnnek lélegezni és mindkét fél kifárad.

Adni és kapni! Ez a titka, ha van egyáltalán titka egy hűséges, tiszteleten alapuló párkapcsolatnak.

A hűséget önmagában nem gondolnám erőfeszítésnek. Ha azzá válik, akkor érdemes mélyre ásni és átrágni magunkat a kapcsolat útvesztőjén. Mert ahol megjelenik a küzdelem, akár a hűségért, ott már megváltoztak az energiák. Ha már küzdeni kell valamiért, ha csak belefeszülve érhetünk el eredményeket, akkor ott valami nincsen a helyén, elcsúsztak a dolgok.

Szeresd, tiszteld, becsüld önmagadat és azt az embert, aki melletted van! Úgy vélem, ez az igazán fontos manapság...