Óvni szeretnénk csemetéinket. Túlzottan is. Lássuk meg, hogy éppen ezzel ártunk nekik. Nem engedjük tapasztalni, felfedezni őket.

Egészen pici gyermekkorban elkezdjük a veszélyekre felhívni figyelmüket. „Vigyázz, elesel!”- mondjuk, amikor imbolygó léptekkel futni kezd. Ő csak fel szeretné fedezni a világot, ami körül veszi és mi egyből megfékezzük. Hajlamosak vagyunk a világ veszélyeit hangoztatni, miközben az élet szépségeit nem mutatjuk meg. Pedig a szépség ismerete óvni képes... Félünk szeretni, dicsérni, azt gondolván, hogy kemény az élet, nekünk is keménynek kell hát lennünk. Az életre a gyereket fel kell készítenünk.

Nagyobb korban rá próbáljuk tukmálni saját szemléletünket, hiedelmeinket. Nem engedjük, hogy önmaga alakítson ki - a mi támogató útmutatásunk segítségével - egy saját maga által is elfogadható hitrendszert. Hitrendszert a hiedelemrendszer helyett, amit ki tudja hány generáció óta cipelünk mi magunk is...

Félünk. És ezt a félelmet örökítjük. Félünk, mert saját traumáinkat, sérüléseinket nem feldolgozzuk, hanem bezárjuk önmagunkba. Olyanokká válunk, minta  a konzervdoboz, ami le van zárva és lehet, hogy évekig ki sem nyitják.

Álarcot hordunk, sokszor még gyermekeink előtt sem vállaljuk fel saját érzéseinket.Tulajdonképpen nem is igen tudjuk szavakkal leírni, amit érzünk. Nem szoktunk hozzá, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról.  Kérdem én, ha nem mutatjuk ki őszintén érzéseinket, hogyan merné Ő felvállalni sajátját?

Lássuk meg, hogy a túlzott féltés az élet áramától zárja el porontyunkat. Féltjük, ez természetes, de burokba zártan tapasztalni sem engedjük.

Féltsük, szeressük, de ne zárjuk be! Mutassunk irányt, hallgassuk meg, vállaljuk fel, hogy mi is érző emberi lények vagyunk. Nem csupán a szülő szerepében tetszelgő felnőtt vagyunk, hanem több annál. Ember, aki érez, ember, aki utódot nevel, óriási felelősséget vállalva ezzel. Ember, aki szeret, óv, félt és ezzel utat mutat, szeretetre, őszinteségre, ön-felvállalásra tanít.

Szülő aki jelen van, szülő, aki elenged és elkap ha kell, de sohasem megköt, hanem szeretettel szárnyalásra ösztökél.

Volt idő, amikor nem is tudtam létezéséről. Nem sejtettem, hogy világíthat bármi bennem, sugározhat belőlem. Éltem mindennapjaim és a fényt folyton kívül kerestem. Aztán történt valami… Elkezdtem érezni valaminek a hiányát, keresni kezdtem. Ekkor, mondhatom, hogy az élet körém rendezte a dolgokat. Találkoztam mestereimmel, Andival és Alettával, Talentumok ők... és általuk egy olyan látásmóddal, ami az igazi, a valós, csak éppen addig nem láttam. Nem láttam, mert nem volt, ki felhívja rá figyelmem. Nem láttam, hogy nem az erő és a makacs akarat, hanem a szeretet képes életre kelteni a bennem szunnyadó fényt. Szükségem volt új nézőpontokra, hogy megérezhessem a fény létezését bennem… Tanulni kezdtem, érzékelni, tapasztalni, szerettem volna kiteljesedni.

Az új úton megtett első lépésekkel egy időben elkezdtem figyelni önmagam.  Úgy, ahogyan addig sohasem. Éppen ezért nehéznek tűnt, valószínűleg túlbonyolítottam… Aztán idővel egyre kisebbek lettek az úton a göröngyök és egyre inkább élveztem a fényesedő utam.

Annak előtte nem igen tudtam, hogyan és miért figyelnék a bennem rejlő dolgokra, a fényre…De ekkor már figyeltem, kerestem, megláttam, hogy pislákol bennem valami. Szerettem volna megismerni, felnevelni, megmutatni.  A pislákolásból valami nagyobb fényt gerjeszteni, amiből adhatok, aminek fényéből mások is kaphatnak.

A fényt bennem, akkor kezdtem el érzékelni, amikor felismertem, hogy másként is lehet élni az életet. Nem mindig csak a külső benyomások alapján dönteni, nem folyton a mások által hangoztatott érveket magamévá tenni. Mert van világom külső szereplőin kívül egy sokkal jelentősebb dolog. Hallgatnom kell rá, észre kell végre vennem, hogy nem kívül van, nem messze kell keresnem, mert a fény bennem lakik.  Végig itt volt bennem, itt pislákolt. Én pedig szinte észre sem vettem. Ő pedig békés nyugalmában csak arra várt, hogy igaz fényével bevilágíthasson engem és környezetem.

A fény bennem… támogat, segít. Nekem és másoknak is. Segít talpon maradni, és ha mégsem sikerül, felállni és sokkal előbb újra egyensúlyra lelni.  Segít másoknak, mert általa képes lehetek megmutatni, hogy nem kell a sötétben élni. És nem kell árnyékainktól sem félni. El kell őket is ismerni, hiszen a fény testvérei.

A fényt bennem nevelgetem, mert szeretnék fény-varázslóvá válni. Mit jelent számomra fény-varázslóként létezni? Azt hiszem, ezt hívják hitelességnek. Szeretném maradéktalanul érezni, megélni, hogy ő támogat és megtart, történjék bármi. Szeretném megmutatni, szeretném, ha bevilágíthatná mások útját is, segítve fejlődésüket.

Az évnek ebben az időszakában, születésnapom tájékán még élénkebben él bennem a kép. A Te arcod, a Te lényed, a Te varázsod képe. Felidézlek, emlékezem. Őrzöm emlékedet, hiszen formáltál, szerettél, adtál. Folyton csak adtál...

Már régen nem vagy itt velem, mégis bennem élsz! Tudom, sokszor nem értettél. Más voltam és más voltál Te is. Lázadtam, szerettem volna, ha meglátod és elfogadod lényemet a maga teljességében. Ma már tudom, Te elfogadtál úgy, ahogyan tudtál, szerettél, talán mindennél fontosabb voltam Neked a világon. Gyerek voltam, érzésekkel teli és megmagyarázhatatlan kétségekkel szívemben éltem. Folyton hiányzott valami, folyton kerestem...

Ma már értelek, jobban, mint bármikor, azt hiszem. Édesanyaként tanulom a leckéket, amiket én is tanítottam Neked. Ma már én vagyok a diák. Látod, milyen vicces a világ? Újra osztja a szerepeket pillanatok alatt.

Az életet, amit Te adtál nekem igyekszem a maga teljességében élni. Csodálatos ajándékot kaptam Tőled. A legmagasztosabbat. Magát az életet. Igyekszem kihozni belőle, amit csak lehet.

Sajnálom, hogy most, itt nem láthatsz, bár érzem, biztosan figyelsz. Ugyanúgy jelen vagy, mint régen. Szép mosolyod ott bujkál arcodon. A mosoly, amit úgy szerettem Benned. Amikor mosolyogtál, végre önmagad lehettél. A mosolyod élt, a mosolyod éltetett.

Talán most már megérted, elfogadod, hogy én nem tudtalak úgy szeretni, ahogyan Te kérted! Nem tudtam, mert számomra a szeretet nem külsőségek arzenálja, ahogyan téged erre tanítottak. Tudom, sokáig olyannak szerettél volna látni, amilyen nem voltam, nem vagyok, sohasem leszek. Én másként láttam, már apró gyermekként is másként éltem meg a világot, a történeteket. Talán azért választottalak Téged, hogy egymástól tanuljunk, egymást tanítsuk a máshogyan varázsára.

Én a szívemben őrizlek, ahol mindig is voltál. Köszönöm az életet, amit nekem adtál! Köszönöm, hogy elfogadtál. Köszönöm, hogy oda adtad, amit csak adhattál! Hálával és szeretettel gondolok Rád!

Vajon ki vagyok éppen? És valójában az vagyok, akinek a külső szemlélők látnak? Tettes vagy áldozat vagyok ebben a pillanatban?

Sokszor életeken át játszmázunk egymással. Egyszer fent, egyszer lent. Végeérhetetlenül harcolunk. Hol én nyerek, hol a másik. De mire jó ez, miért ne lehetne végre vége? Hogy szabadon, békében léphessünk tovább?

Néha nagyon nehéz megkülönböztetni egymástól tettest vagy áldozatot. Nem mindig kristálytiszta a kép. Sokszor homály fedi az igazságot. Lehetünk-e tettes és áldozat egy személyben? Cserélgethetjük-e a két szerepet? Úgy vélem, igen. Sokszor öntudatlan ez a játék. Viselkedésünk részévé vált, szinte már észre sem vesszük, mit csinálunk egymással.

Mi lenne, ha letennénk e kínos szerepek terhét, ha megszűnhetne ez a béklyó? Megbékélve a múlttal tovább léphetnénk végre. Megtisztulva, új lapot nyithatnánk. A játszmákból megszabadulva szabadon élhetnénk tovább…

Csodaszép őszi reggel. Körülöttem mindenki célja felé igyekszik. Többféleképpen járhatunk utunkon. Van, hogy észre sem vesszük a bennünket körül ölelő tájat. Én most tudatosan figyelek...Magamba szívom az őszi nap sugarát… élvezem az út menti táj látványát. 

És ott, akkor megpillantok egy lágyan aláhulló falevelet. Nem tudom, nem is szeretném megérteni, miért éppen ezt a levelet figyelem, pedig többen vannak, lágyan aláhullva követik egymást. Ő valahogy mégis más, számomra ő a falevél.

Megbabonáz, figyelem lágyságát, könnyedségét, a Mindenségbe vetett bizalmát. És miközben körül vesz a reggeli rohanás, elhalkul zaja. Már csak mi vagyunk jelen… Én és a falevél. Már csak ketten vagyunk.

A pillanat töredéke alatt könnyedségre tanít. Megmutatja, milyen is a valódi, lágy ringatódzás. Nem kérdezi, nem kutatja, hová vezet ez az utazás, Ő csak átengedi magát, a pillanatnak adva át az irányítást. Átengedi magát és lágyan száll alá, nem zuhan, még csak nem is repül… csak hull, könnyedén. Bízva a Mindenségben, az áramlásban, könnyed és lágysággal teli…

Nem érdekli, hogy egykoron zöld színe mára már sárgára váltott. Nem foglalkozik vele, éppen hol ér majd földet. Ő ma egy sárga falevél, aki elhagyta a fát, ami eddig táplálta, könnyedén elindult, mert itt volt az ideje…Ringatózva a lágy őszi szellő lebbenti tova. Könnyed, csodálatos, utazik az szellő áramlatában, mert Ő "csak" egy falevél és mert Ő a falevél.

Nem szeretnénk bántani mást. Bántjuk inkább saját magunkat... Túlságosan meg szeretnénk kímélni másokat, eközben megfeledkezünk saját érzéseinkről. Elfojtjuk őket, megpróbálva fenntartani egy olyan békességnek vélt helyzetet, mely mélyen támadja lelkünket.

Mivel bántjuk önmagunkat? Olyan érzések terhét vesszük magunkra, melyeket nem vállalunk fel, nem mondunk ki. Valamiféle félre értelmezett tolerancia, tanult, hibásan helyesnek vélt viselkedés minta hatására felvesszük az éppen aktuális álarcot.

Mindezt miért? Csak, mert nem szeretnénk, ha egy-egy megnyilvánulásunkat harag övezné. Pedig az őszinteség nem bántó. Nem bántó, ha elmondjuk, mi hogyan látjuk, éljük meg a kérdést. Természetesen nem vagyunk egyformák, így előfordul, hogy szavaink is mást jelenthet a másik félnek. Elképzelhető, hogy megbántódik, mivel ő nem ehhez szokott, de talán idővel ő is megérti, hogy nem ellene szól, csak felvállaltuk, amit érzünk.  

Mégis inkább falakat építünk saját magunk köré. Álarcokat aggatunk önmagunkra. Nem merjük elmondani érzéseinket, úgy ahogyan vannak. Éppen ezért csak gyűlik bennünk a negatív energia és egyszer úgyis robbanni fog. És akkor már valószínűleg visszafordíthatatlan károkat hagy maga után.

Önmagunkat választva, érzéseinket felvállalva, megosztva hitelessé és példamutatóvá válhatunk környezetünk számára. Ez véletlenül sem önzés, bár tévesen sokszor annak gondoljuk.Ez nem más, mint önmagunk választása...

Nem lenne eredményesebb? Nem volna érdemesebb és szabadabb így élni?

Hozzád készülök és azon gondolkozom, mit vihetnék magammal, aminek örülnél? Bepakolok ezt-azt, útra kelek, megérkezem. Benyitok szobád ajtaján, meglátsz és mosoly árad szét idő barázdálta arcodon. Őszinte mosoly, mit nem igen láttam Tőled korábban, de ma már azt látom, ami van.

És most ez van, ágyban fekszel, egyedül vagy életed alkonyán. Látom Benned a rég volt gyermeket, a nőt, az anyát, a nagymamát, látom életed küzdelmeit, lelked fájdalmát.

Melléd telepszem, „beszélgetünk”, vagyis inkább Te beszélsz… Néha átcsúszva egy fantázia világba mesélsz, aztán újra felbukkansz az „itt és most"-ban és kérdezel. Válaszolok, mosolyogsz és boldognak látlak. Én is boldog vagyok, ugyanakkor elfog valami mély szomorúság.

Nézel, majd csak annyit mondasz: „Örülök Neked, olyan üde vagy!” És akkor ott megértem, nem is vihettem volna mást Neked, mint ezt az üdeséget. A külvilágból, amit már nem igen láthatsz nincs is másra szükséged. A lelkednek vihetek valamit, mesélhetek, Veled lehetek. Nem baj, ha már nem hallod. Nem számít, ha néha édesanyámnak vélsz látni...Elég, ha érzed, hogy Veled vagyok!

- Itt vagyok. Gyere, várok Rád. Most végre készen állok, várlak, hogy szembe nézhessek Veled. Hívlak, hogy megláthassam igaz valódat. Mutasd meg hát magad! Pőrén, ahogyan vagy!

- Igen, emlékszem jól… Te voltál ott, amikor kicsiként néha elveszettnek éreztem magam a felnőttek rendezte álarcosbálban. Amikor kimondtam dolgokat, mások pedig megbélyegeztek miatta, mert mondták ők: "ezt nem lett volna szabad". Volt, hogy világgá mentem. Akkor is Te voltál kísérőm. Mint, ahogy számos élethelyzetben életem során igyekeztél sarokba szorítani. Volt idő, igen, volt, így múlt időben, amikor sakkban tartottadként inkább visszaléptem és nem haladtam utamon. Te voltál, mindig csak Te, az óriás, amikor túl kicsinynek éreztem magam. Hatalmad volt életem felett.

És most készen állok, hívlak: - Gyere, végre hadd lássalak meg! Készen állok találkozni veled, mert már vágyom rá, hogy megismerjelek. Ma már tudom, ahol sötétség van, fény is van. Tudom, az ismeretlentől való félelem nem megvéd, hanem elzár a világtól. Tudom, hogy a Te uralmad alatt nem élhetem teljességben életem. Tudom, hogy elengedhesselek, képessé kellett válnom rá,  hogy elfogadjalak. Tiszteletben tartom, hogy valaha életembe beengedtelek. Megtapasztaltam, hogy, ha Te vagy az úr ott teljesség, kibontakozás nem lehet. Nem fértek meg egymás mellett, nem adsz nekik teret.

Így most itt az idő, megteszem, szembe nézek veled…

- Már látlak is. Nahát, mindig ennyire pici voltál? Tényleg? Én óriásnak láttalak. Felnagyítottalak, bezárni hagytam magam általad.

- Most hogy látlak, igazán látlak végre látom, hogy félelmeim óriása törpe csupán. Elmém bújtatott több számmal nagyobb ruhába. Túl nagy jelentőséggel ruháztalak fel, mert azt hittem ezt így kell. Azt hittem félni illik, félni muszáj. De ma már látom, mégsem igaz ez a teória, félni nem kell, nem is szabad. Tudatosan szemlélni, megtapasztalni és megélni napjaink. Így lehet, így érdemes.

Jobb egy-egy botlást és fájdalmat elviselni, ami megerősít, tapasztalattal ruház fel, mit félelmeink szőtte pókhálóban vergődni végig egy életet.

Mitől válik valaki számunkra kedvessé? Mitől érezzük, vagy éppen nem érezzük annak?

Ítélkezni szeretünk. Ezt nagyon jól elsajátítottuk. Egy-egy megnyilvánulás alapján simán beskatulyázunk valakit. Elkönyveljük ilyennek vagy éppen olyannak. Mégis vannak számunkra kedves emberek, értékes, szeretetre méltó tulajdonságokkal.Mit is takar a kedvesség? Természetesen mindenkinek mást és mást.

Számomra a kedvesség nem az ömlengésből fakad. És nem is külső megnyilvánulásokból első sorban. Bár ezekből nagyon jól leszűrhető, mennyire valós az érzelem, amit gesztusokkal ki akarnak fejezni. Nem a mindig, minden áron való „jól viselkedés” jelenti azt, hogy valakit milyennek minősítek. És miért és mi jogon minősítenék bárkit?

Az én kedveseim számomra akkor kedvesek, amikor önmaguk mernek lenni. Attól, hogy érzem a lényükből áradó szeretetet, kedvességet. Amikor éppen rossz hangulatba kerülnek, ellenségesen reagálnak, megnézem, miért van ez.

Persze, előfordul, hogy én is értetlenül, sőt akár dühösen állok egy-egy megnyilvánulás előtt. Ennek is helye van, helye kell, hogy legyen ahhoz, hogy elfogadjuk a másikat, megismerjük önmagunkat. Amikor harmónia van bennünk egyre kevésbé fordul elő, hogy dühöt vált ki a másik reakciója.

Anyaként, két egymástól teljesen különböző habitusú gyermeket nevelve nap, mint nap tanulom, mit is jelent a kedvesség a maga valójában. Megtehetném, hogy az egyik kedves, a másik pedig nem? Nem, ez nem így működik. Egyéniségek vagyunk, gyermekeink is azok és ki-ki habitusának, lelki érettségének megfelelően éli mindennapjait. Szülőként pedig az a feladatunk, hogy az alap habitust elfogadva, biztos hátteret biztosítsunk gyermekeink számára a felnőtté válás útján. Ne megváltoztatni akarjunk, hanem ösztönözni. Kibontakoztatni a lényüket, nem pedig  befagyasztani. Arra törekedni, hogy adottságaikhoz mérten minél inkább szárnyalhassanak.

Valahogy így látom én. Valahogy így élem meg. Valahogy ezt érzem az igaz útnak. Minden nap igyekszem hozzá tenni valamit ehhez a szemlélethez. Ez nem jön egyből, bár biztosan van, akinek ez az adottság alapból megadatott. Sokunknak tanulni kell, hiszen sokfélék vagyunk.

Szerintem így érdemes. Elfogadni, nem arra törekedni, hogy megváltoztassuk egymást. Így érdemes élni mindennapjainkat.